Töltés
Mit érez egy lebénult beteg?
- "Székely Bertalan vagyok, A Mozgás Öröméért Alapítvány kuratóriumának tagja. Azok közé tartozom, akik két születésnapot is ünnepelhetnek, mert többször is megéreztem a halál közelségét. 2013. február 18.-ára virradó éjszaka leállt a vizeletműködésem és feltehetően ADEM betegség következtében nyaktól lefelé lebénultam. Szolnokon a Hetényi Géza Kórház Szubintenzív Részlegén lélegeztető gépre kerültem, ahol szinte mindennap meghalt valaki mellettem. Az első hetekben tudatosult bennem a „katasztrófa”, hogy lebénultam, magatehetetlen vagyok. Amint legfontosabb életműködéseim javulni kezdtek, kikerültem a Neurológiai Osztályra. Hamarosan felső végtagjaim mozogni kezdtek, ám deréktól lefelé hónapokig lebénulva feküdtem.
- Március 4.-én kerültem át a szolnoki MÁV Kórház Mozgásszervi Rehabilitációs Osztályára, ahol két kisebb megszakítással öt hónapot töltöttem, mivel a szakszerű ellátás ellenére is újabb és újabb tüdőszövődmény lépett fel nálam. Amikor másodjára is visszakerültem a megyei kórházba voltak pillanatok, amikor azt éreztem, hogy ennél még meghalni is jobb lett volna.
- Május elején ismét visszavittek a Rehabilitációra, hogy harmadjára is megpróbáljam a lehetetlent. Bár a MÁV Kórházban mindenki nagyon kedves volt, mégis jó ideig olyan érzésem volt, mintha a pokolba kóstoltam volna bele. A napok összefolytak, az éjszaka sötétjében magamban őrlődtem. A nővérkék rendszeresen forgattak az ágyban, ha bal oldalamon feküdtem az erkély párkányát láttam (ha rászállt egy galamb, akkor legalább történt valami), ha hanyatt fordítottak a szemközti fehér falat és a mennyezetet néztem, majd jobb oldalamon fekve újabb 3 óra telt a vízcsap szemlélésével. A múlt és a jövő egyszerre kavargott bennem. A legnehezebbnek azt éltem meg, hogy elveszítettem a kontrollt saját testem fölött és még a legtermészetesebb dolgokat sem tudtam mások segítsége nélkül megoldani. Ahogy az érzékelésem kezdett visszatérni, úgy erősödött a fájdalom. A másik kórházban egy kiterjedt 20X10cm-es felfekvésem lett, ami elviselhetetlenül fájt. Amikor oldalra fordítottak két merev lábam szinte égett. Végtelenül hálás vagyok azoknak, akik ebben a nehéz időszakban tartották bennem a lelket. Köszönöm a Jó Istennek, hogy meghallgatta az imámat!
- Amikor egyszer rezdülés szintjén megmozdult a lábam, megéreztem: Van remény! Onnantól kezdve összeszedtem az erőmet és elhatároztam, hogy legalább a járókeretig szeretnék eljutni. Milyen óriási lépésnek éreztem, amikor először tudtam egyedül oldalra fordulni és a nővérkék végre kivehették az ágyamból a forgatólepedőt és a talpamat tartó fakockát! És az amikor legalább részben magam is tudtam mosakodni! De még ekkor is elég sok nehézség állt előttem. Emlékszem a pillanatra, amikor kiszédültem az állítógépből, az első imbolygó ülésemre az ágy szélén, de arra is, hogy milyen megkönnyebbülés volt, amikor először sikerül bordásfal mellett kapaszkodva felállni, majd két járókorlát között az első lépést megtenni. Az egyik legnagyobb próbatétel volt, hogy nem tudtam spontán vizeletet üríteni. Igazi bátorságpróba volt az önkatéterezés megtanulása, melynek kezdetben még a gondolatától is iszonyodtam. Végül ez is sikerült, később a vizeletürítésem is rendeződött. Az osztály összes dolgozójának mind munkájukért, mind hozzáállásukért nagyon hálás vagyok. Teljesült az álmom, saját lábamon mehettem haza. Hosszú út állt mögöttem és fölvetődött bennem, ha akkor egy Giger készülékre kerülhettem volna, talán nem lett volna ennyi szövődményem, ilyen nagy felfekvésem, mely még gyógyultan is a mai napig erős fájdalmat okoz, és valószínű a gyógyulásom és felépülésem is gyorsabb lett volna. Ezért is szeretnék az alapítvány tagjaként dolgozni, hogy sorstársaimnak ne kelljen ennyi szenvedésen átmenniük és minél előbb szeretteik között lehessenek!"
-
Székely Bertalan
